Mi történik egy monumentális ipari komplexummal, miután az ember kivonul belőle? Sokan azt gondolnák, a csend és az enyészet veszi át az uralmat, ám a diósgyőri acélmű elhagyatott területe rácáfol erre. Molnár Marina fotográfus Sebzett jelenlét című diplomamunkájában hónapokon át kutatta és dokumentálta a gyártelep rejtett zugait. Objektívjével nem a múltba révedő ipari romantikát kereste, hanem azt a nyers, olykor brutális, de megállíthatatlan ökoszisztémát, amely a romok között talált otthonra. Vaddisznók, rókák, őzek és a beton repedéseiből feltörő burjánzó növényzet – az alkotóval a veszélyes bejárásokról, a természet kiszámíthatatlanságáról és az ember utáni tér új értelmezéséről beszélgettünk.
Borsod24: Miért éppen a diósgyőri acélmű elhagyatott területét választottad a diplomamunkád helyszínéül?
Molnár Marina: Mindig is közel álltak hozzám az elhagyatott helyek és az állatok, ezért a diósgyőri acélműben ez a két érdeklődési terület természetes módon találkozott. Az foglalkoztatott, hogy mi történik egy olyan térrel, amely elveszítette eredeti ipari funkcióját: valóban „üressé” válik-e, vagy más élőlények veszik használatba. Az állatok számomra nem pusztán képi motívumok, hanem önálló szereplők, akik jelenlétükkel átírják az emberközpontú nézőpontot. Szakmai szempontból pedig az érdekelt, hogyan lehet dokumentarista eszközökkel láthatóvá tenni egy posztindusztriális táj új, gyakran rejtett működését.
Mikor és milyen élmény hatására változott meg benned az a kép, hogy ez egy „halott” ipari terület?
Már az első bejárás alkalmával világossá vált számomra, hogy a terület egyáltalán nem „halott”. Kisebb emlősökkel, különféle madarakkal, állati nyomokkal és sűrű növényzettel találkoztam. Ugyanezen a korai bejáráson szembesültem az őztetemmel is, ami nagyon erősen megmutatta, hogy itt nem csupán jelen van az élet, hanem annak teljes körforgása működik: a mozgás, a táplálkozás, a ragadozás, a pusztulás és a bomlás egyaránt. Ettől kezdve már nem romként, hanem változó, sokszereplős közegként néztem a helyre.
Mit jelent számodra a Sebzett jelenlét cím?
A cím arra utal, hogy a múltbeli emberi beavatkozás és a terület sérülései alapvetően meghatározzák mindazt, ami ma ott jelen van. Sem az állatok, sem a növényzet, sem maga a táj nem érintetlen környezetben létezik, hanem egy átalakított, részben szennyezett és veszélyes közegben. A „sebzett” szó nem a jelenlét hiányát jelenti, hanem annak sajátos módját: azt, hogy valami a sérüléseivel együtt is működik, változik és kapcsolatokat hoz létre. Ahogyan a műleírásban is megfogalmaztam: „Képesek vagyunk-e nem hiányként, hanem egy másik jelenlét módjaként érteni azt, ami sérüléseivel együtt elsőre idegennek hat?”
Milyen növény- és állatfajokkal találkoztál a területen, és melyik felfedezés lepett meg a leginkább?
A területen rendkívül változatos, spontán növényzettel találkoztam: sűrű bozótokkal, kúszó- és tüskés növényekkel, cserjékkel, valamint az épületek belsejében is megjelenő növényzettel. Az állatvilágot kisebb emlősök, különféle madarak, kóbor kutyák, mókusok, szitakötők és gőték mellett rókák, vaddisznók, őzek és szarvasok jelenléte tette sokszínűvé. A legmegrázóbb felfedezés az őztetem volt, mert váratlanul és nagyon közvetlenül szembesített a természet nyers oldalával. A rókával való találkozás ezzel szemben a projekt egyik legörömtelibb és leginkább remélt pillanata lett.
Hogyan sikerült megörökítened a rókát, illetve a rejtett állatvilág többi szereplőjét? Mennyi várakozás és visszatérés előzte meg ezeket a képeket?
Öt alkalommal tértem vissza a területre, és egy-egy alkalommal általában három napot töltöttem ott, hajnaltól estig. Volt, hogy egyetlen képért órákon át várakoztam, más jelenetek viszont teljesen váratlanul történtek meg. A róka megörökítése különösen fontos cél volt számomra, mégis éppen akkor találkoztam vele, amikor már nem számítottam rá. A hűtőtornyok víztározójánál ültem és a madarakat figyeltem, amikor egyszer csak felbukkant a perem mögül. Kíváncsian elindult felém, és végül néhány méterre megközelítette azt a helyet, ahol ültem. Ez a találkozás a projekt egyik legszebb élménye lett. A visszatérés nemcsak gyakorlati szükséglet, hanem a módszerem része volt: időt kellett adnom a helynek, és elfogadtam, hogy a fontos pillanatokat nem lehet teljesen előre megtervezni.
Érzékeltél-e látványos változásokat a növényzetben vagy az állatok mozgásában a projekt időtartama alatt?
Igen, a növényzet hétről hétre látványosan alakította át a területet. Olyan útvonalak, amelyeken korábban könnyen végig tudtam menni, néhány héttel később már szinte járhatatlanná váltak. Két bejárás között olykor annyira megváltozott a tér, mintha nem is ugyanazon a helyszínen jártam volna. Az állatok mozgása szintén kiszámíthatatlan volt: a lábnyomok, csapások és egyéb nyomok mindig más pontokon jelentek meg. Mindez folyamatos alkalmazkodást kívánt tőlem, és egyre világosabbá tette, hogy a hely minden visszatéréskor újraértelmezi önmagát.
Mely ipari épületek és maradványok bizonyultak a legfontosabb élőhelyeknek vagy állati útvonalaknak?
Az épületek belső tereit elsősorban madarak használták: a sötét csarnokok, nyílások és magas szerkezetek búvóhelyet és fészkelési lehetőséget biztosítottak számukra. A hűtőtornyok környéke különösen fontosnak bizonyult. Egy róka a föld alatti infrastruktúra egyik védett részén hozta világra két kölykét, miközben más egyedek inkább a terület külső, növényzettel sűrűbben borított részeit használták. A víztározók peremei, a benőtt utak, a kerítések közötti sávok és a föld alatti járatok mind állati útvonalakká vagy menedékhelyekké alakultak.
Mennyire volt veszélyes a fényképezés az omladozó, nehezen átjárható és esetleg szennyezett területen?
A fényképezés komoly kockázatokkal járt. Több helyen néhány méterrel mélyebben fekvő, nyitott föld alatti szintek, kiálló vasrudak, omladozó betonfelületek és erősen korrodált fémszerkezetek nehezítették a közlekedést. Egy helyiségben nagyobb mennyiségű kiömlött higannyal is találkoztam, az épületek korából adódóan pedig az azbeszt jelenléte is valószínűsíthető volt. Tudatosan próbáltam mozogni, de egy ilyen terület soha nem válik teljesen kiszámíthatóvá. Tisztában voltam vele, hogy kockázatot vállalok, ugyanakkor a felfedezés izgalma és a hely közvetlen megtapasztalása a munka lényegi részévé vált. Bizonyos helyzetekben áldozatokat és kényelmetlenségeket is vállalni kellett azért, hogy valóban közel kerülhessek a témához.
Vizsgáltad-e szakértők segítségével, hogy milyen szennyezések lehetnek jelen, és ezek hogyan befolyásolhatják az ott kialakult élővilágot?
Nem végeztem szakértői környezeti vagy talajvizsgálatot, ezért a szennyezések pontos típusáról és ökológiai hatásáról nem szeretnék megalapozatlan következtetéseket levonni. A fotográfiai projekt nem tudományos felmérés volt, hanem vizuális megfigyelés. Annyi azonban egyértelművé vált, hogy az ott élő fajok egy ember által jelentősen átalakított környezetben mozognak, és ehhez a közeghez valamilyen módon alkalmazkodniuk kell. A jelenlévő élet ugyanakkor nem bizonyítja azt, hogy a terület egészséges vagy veszélytelen; éppen ez a kettősség a munka egyik fontos kérdése.
Miért tartottad fontosnak, hogy ne romantikus „a természet visszahódítja a gyárat” történetként mutasd be a helyet?
Azért, mert ez a megfogalmazás túlságosan egyszerű és megszépített képet adna egy nagyon összetett helyzetről. A terület tele van sérülésekkel, veszélyes szerkezetekkel, feltételezhető szennyezésekkel, és az élővilág jelenléte sem kizárólag szép vagy harmonikus pillanatokból áll. Része a ragadozás, a versengés, a sérülés, a pusztulás és a túlélés is. Nem az iparosítás előtti természet tér vissza, hanem egy új, kevert környezet jön létre, amelyben az ipari maradványok és az élőlények egymással együtt alakítják a teret. Ezt a nyers, ellentmondásos együttélést szerettem volna megmutatni.
Mit árul el az őztetemről készült kép a természet kevésbé idealizált, brutális oldaláról?
A kép arra emlékeztet, hogy a természethez nemcsak a szépség és a megújulás, hanem a halál, a ragadozás és a bomlás is hozzátartozik. Ezeket a folyamatokat sokszor eltávolítjuk magunktól, pedig ugyanúgy részei az élő rendszereknek, mint a születés vagy a növekedés. Az őztetem képe ezért nem a sokkolás kedvéért került a sorozatba. Azt mutatja meg, hogy az élet ezen a területen sem egy könnyen befogadható történet, hanem fizikai, nyers és időnként nehezen nézhető valóság.
Volt-e olyan jelenet vagy fénykép, amelyet nehéz volt elkészíteni vagy később feldolgozni?
Az őztetemmel való találkozás volt a legnehezebb. Még csak ismerkedtem a helyszínnel, és az első bejáráskor eredetileg nem is az volt a célom, hogy komolyabban fényképezzek. Reggel találtam rá; távolabbról még nem értettem, mit látok. Amikor közelebb mentem, a látvány teljesen lesokkolt. Egy könnycsepp folyt végig az arcán, és ebből, valamint a test állapotából arra következtettem, hogy nem sokkal korábban pusztulhatott el. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogyan viszonyuljak hozzá fotográfusként és emberként. Végül azért készítettem el a képet, mert megértettem, hogy ez nem idegen a témától, hanem annak egyik legfontosabb, legnehezebben befogadható része. A jelenetet idővel sikerült feldolgoznom, de valószínűleg soha nem fogom elfelejteni.
Hogyan változtatta meg a projekt az ember és természet viszonyáról alkotott gondolkodásodat?
A projekt megerősített abban, hogy az ember és a természet nem két egymástól élesen elválasztható rendszer. Az acélmű egykor emberek ezreinek adott munkát, közösséget és identitást, ma pedig ugyanazokat a szerkezeteket részben más fajok használják. Ez nem jelenti azt, hogy az ember teljesen eltűnt volna a területről, hiszen kisebb működő telephelyek és az ipari múlt nyomai ma is jelen vannak. Inkább azt mutatja, hogy az emberi használat megszűnése nem végpont, hanem egy másik működés kezdete. Ami számunkra megszűnésnek tűnik, más fajok számára élhető vagy használható tér lehet.
Mit szeretnél, mit vegyen észre a néző először: az ipari pusztulást, az új életet vagy a kettő közötti feszültséget?
Leginkább a kettő közötti feszültséget szeretném érzékelhetővé tenni. A sorozatban az elmúlás és az újjászerveződő élet egyszerre van jelen, de az egyes képek más-más arányban hangsúlyozzák ezeket. Van, amelyikben a pusztulás dominál, máshol a növényzet lassú térformáló ereje, vagy éppen az állatok túlélése kerül előtérbe. Nem szeretném előre meghatározni a nézés sorrendjét; fontosabb, hogy a néző idővel felismerje: ezek a rétegek nem különálló történetek, hanem ugyanannak a térnek az egyidejű valóságai.
Szerinted a diósgyőri acélmű területét meg kellene őrizni ebben a részben spontán módon kialakult állapotában, vagy szükség lenne beavatkozásra és kármentesítésre?
Erre nem lehet egyszerű, kizárólag esztétikai választ adni. A potenciálisan veszélyes szennyezések és omlásveszélyes szerkezetek miatt indokolt lehet a szakértői felmérés és a célzott kármentesítés. Ugyanakkor a beavatkozások tervezésekor figyelembe kell venni, hogy a terület egyes részei időközben valódi élőhelyekké és állati útvonalakká váltak. Nem a teljes érintetlenséget vagy a teljes felszámolást tartanám jó iránynak, hanem egy differenciált megközelítést: először pontos állapotfelmérésre lenne szükség, majd olyan beavatkozásra, amely a közvetlen veszélyeket csökkenti, de lehetőség szerint megőrzi a kialakult ökológiai értékeket és biztosít alternatív élőhelyeket.
Elképzelhetőnek tartod, hogy a terület egy része később ipari emlékhelyként és különleges városi élőhelyként egyszerre legyen látogatható?
Elméletileg elképzelhetőnek tartom, de csak nagyon tudatos, korlátozott és szakmailag megalapozott módon. A folyamatos, nagy létszámú emberi jelenlét valóban megzavarhatná az állatok kialakult útvonalait és búvóhelyeit. Ugyanakkor egyes, kevésbé érzékeny részek vezetett útvonalakkal, időbeli korlátozásokkal és védett, látogatók elől lezárt zónákkal talán bemutathatók lennének. Ehhez ipari örökségvédelmi, ökológiai és biztonságtechnikai szakemberek közös tervezésére lenne szükség. A cél nem az lenne, hogy az egész területet látványossággá alakítsák, hanem hogy az emberi emlékezet és a jelenlegi élővilág szempontjai egyaránt érvényesüljenek.
Hogyan viszonyulnak a sorozathoz azok, akik egykor az acélműben dolgoztak, és akik számára ez nem elhagyott táj, hanem személyes emlékek helyszíne?
A reakciók természetesen eltérőek, hiszen számukra a hely nem egyszerűen rom vagy fotográfiai téma, hanem munkahely, közösség és személyes élettörténetek színtere volt. Amit a beszélgetésekből érzékeltem, az leginkább a terület jövője iránti aggodalom: sokan félnek attól, hogy az ipari múlt nyomai végleg eltűnnek, vagy hogy egy új hasznosítás nem veszi figyelembe a hely történeti és környezeti jelentőségét. Fontosnak tartom, hogy a sorozat ne írja felül ezeket az emlékeket. Inkább egy újabb réteget tesz hozzájuk: azt mutatja meg, mi történik a térrel azután, hogy az eredeti emberi funkciója nagyrészt megszűnt.
Befejezettnek érzed a sorozatot, vagy a terület folyamatos átalakulása miatt hosszabb távon is visszatérnél fényképezni?
A diplomamunka jelenlegi formáját lezártnak érzem: a rendelkezésemre álló hónapok alatt igyekeztem minél összetettebb képet adni a hely aktuális állapotáról, és elértem a fő célomat, hogy a terület ne halott ipari térként, hanem sokszereplős környezetként váljon láthatóvá. Ugyanakkor maga a téma nem zárult le. A növényzet, az állatok mozgása és a terület emberi használata folyamatosan változik, ezért később mindenképpen szeretnék visszatérni.
Képek: Molnár Marina
Ha szeretne tájékozott és jól értesült lenni, de messzire elkerülné a propagandát, iratkozzon fel hírlevelünkre! Amennyiben szívesen lenne a támogatónk, kattintson ide és csatlakozzon adománygyűjtésünkhöz!
